A „KÍVÜLÁLLÓ” SZEMÉVEL

- Soha nem fordult még elő velem olyan, hogy mérkőzést játszott a csapatom és én nem vagyok ott helyszínen - kezdte a beszélgetést Hajtai Vanessza. - Most azonban csak az online közvetítést tudtam nézni, mert egyelőre még otthon kell maradnom. Nagyon szurkoltam a lányoknak és igaz sajnáltam, hogy vereséget szenvedtünk, de talán még többet is nyújtottak, mint amit vártam. Az első félidő szerintem rendben volt, a szünet után azonban már nem tudták tartani a lépést a jó ritmusban kézilabdázó Dunaújvárossal. A húsz nap kihagyás látszott a csapatunkon, különösen a második félidő elején, amikor nagyon sok volt a hiba a játékunkban. Ezen a szinten ezeket könyörtelenül kihasználják az ellenfelek, a DKKA pedig egy jó formában lévő csapat. Megnéztem a legutolsó két bajnoki találkozójukat, amelyeken látszott, hogy lassan feldolgozták a tragédiát és ez össze is kovácsolta őket. A kulcsjátékosaik pedig jó formában is játszottak, bírták a hatvan percet, így megérdemelten nyerték meg a találkozót. 

- Reálisan nézve tehát, ki lehet jelenteni, hogy nagyon nem is volt több ebben a találkozóban?
- Azt gondolom, hogy ebben a helyzetben, reálisan nézve az előzményeket, nem lehetett többet várni. Húsz nap kiesés nagyon hosszú idő, csak száraz futásokat, általános erősítő edzéseket tudtak elvégezni az egészséges csapattársaim, azokkal pedig nem lehet mérkőzést nyerni. A védekezésünk még így is működött valamennyire, de a felkészülés, az edzések hiánya a sokkal összetettebb támadó játékunkon nagyon érződött. A hibák pedig lehúzzák, felőrlik a játékosokat, a játékban, mérkőzésben lévő ellenfelet pedig felhozzák. Én úgy láttam, hogy akartak, küzdöttek a csajok, megtettek mindent, amit tudtak, de a két csapat állapota közti különbség eldöntötte ezt a találkozót. Könnyen lehet, hogy a továbbjutás kérdését is, ami azért szomorú, mert az eredeti időpontban, a számunkra önbizalmat adó Ferencváros elleni találkozó után, más lehetett volna helyzet. 

- A mérkőzés összegzése most megelőzte a legfontosabb kérdésünket, tehát azt, hogy milyen állapotban vagy most?
- Engem az első tíz napos karantén második felében ért el a betegség, ami őszintén megmondom, hogy elsősorban lelkileg viselt meg nagyon. Lázas nem voltam, de napokon keresztül hőemelkedésem volt, olyan erős fejfájással, hogy voltak napok, amikor alig bírtam felkelni az ágyból. Így annak ellenére, hogy az első tesztem negatív volt, a másodikat már a többiektől külön végezték el velem. Sajnos ez már pozitív eredményt hozott, miközben az íz és szaglás érzékemet is elvesztettem. A családom és a csapattársaim tartották bennem a lelket, mert annyira bántott, hogy nem lehetek a csapattal, hogy még el is sírtam magam. Néhány nap elteltével már jobban voltam, de enni sem nagyon tudtam és már egy kis otthoni takarítgatás után is elfáradtam. Hétfőn ismét teszteltek és már hajnali háromkor meg is néztem az eredményt, ami azonban sajnos még most is pozitív lett. Pedig már nincs tünetem, jól is vagyok, de ezek szerint türelmesnek kell lennem. Ez pedig nem könnyű, mert próbálok meggyógyulni, de ez sajnos nem így működik, a tíz napok pedig, betegen és egészségesen is rettenetesen hosszúak. 

- Jobbulást, teljes felgyógyulást kívánunk neked, hiszen a szavaid után egyértelmű, hogy egy fiatal sportoló számra is milyen nehézséget jelent a járvány. 
- Ezért is bánt engem nagyon, amikor mostanában olyan hangokat hallok, hogy a távozó játékos társaim már nem tesznek meg mindent a csapatért. Én nem ilyennek ismertem meg őket és alighanem soha nem is értük volna ezeket az eredményeket, ha ennek bármilyen valóság alapja lenne. Évekig játszottunk együtt, a barátnőim lettek, így természetesen sajnálom, hogy különböző okokból elmennek. A céljainkat azonban még együtt akarjuk elérni, amelyekre nem adhat felmentést még ez a betegség sem. Persze nem vagyunk egyformák, de az nyilvánvaló, hogy senkire sincs jó hatással az edzéshiány és az ezzel járó bezártság. A betegségből történő visszatérés pedig én már látom, hogy nem egyszerű. Aki ismer, pontosan tudja, hogy a mindenemet odaadnám azért, hogy akár csak öt percig is játszani tudjak. Azt azonban be kell látnom, hogy segíteni semmit sem tudnék és sajnos egyelőre még többen is vagyunk így. A jó sorozatunkban is tudtuk, hogy az eredményeinket, a jó ritmusunkat, az egy gólos győzelmeinket elsősorban az elvégzett munkának köszönhetjük. Bíztunk abban, hogy a bajnokság hajrájában majd fel tudjuk használni a tartalékainkat, a szinten tartott erőnket. Sajnos ehelyett hetekre leállunk, és folyamatosan elölről kell kezdenünk a munkát, de mindezek ellenére sem fogjuk soha feladni az álmainkat.