-
- Azt gondolom, hogy az én esetemben is igaz lett a mondás, hogy jókor voltam, jó helyen - mondta az elmúlt héten munkába álló technikai vezető. - A Nemzeti Kézilabda Akadémián négy évig dolgoztam, napi kapcsolatban voltam Gyurka Jánossal, aki most megkeresett, amikor megtudta, hogy eljöttem Balatonboglárról. Itt Mosonmagyaróváron pedig azt érzékelem, hogy valóban szükség van rám, ami nagyon komoly kihívás a számomra. Vannak célok, nemzetközi kupaszereplés vár a csapatra, amely az elmúlt néhány évben berobbant a sportágba, megszilárdította a helyét az élmezőnyben. Nekem pedig nagyon érdekes feladat az utánpótlásban eltöltött időszak után, hiszen ez egy teljesen más jellegű munka.
Nem is könnyű feladat, hiszen közvetíteni kell a kéréseket, megoldásokat kell találni a felmerülő problémákra a szakma és a klubvezetés között.
- A technikai vezetőnek valóban mindenkivel kell tudni együtt dolgozni, akkor is kezelni kell a helyzetet, ha az érdekek ütköznek. Remélem, hogy a több évtizedes tapasztalatom, a sportág ismerete a segítségemre lesz ebben. Megnyugtat, hogy a szakmai stábbal és a klubvezetéssel alapvetően azonosak a nézeteink. A NEKA után nem akartam mindenáron munkába állni, voltak olyan feladataim, hogy várhattam a megfelelő megkeresésre. Mosonmagyaróváron viszont ismerősök közé jöttem, amire jó példa, hogy egyedül Ines Ivancokot kellett bejelölnöm a csoportunk közösségi oldalán. Győrben élek, így a két város közelsége is kedvező a számomra, ezért nagyon örülök, hogy megtalált engem a Mosonmagyaróvári Kézilabda Club, ahol az első benyomásaim, a fogadtatás is nagyon szimpatikusak.
Andorka Sándort tényleg mindenki jól ismeri a sportágban, tehát nem szakmai önéletrajzot, hanem inkább néhány dolog kiemelését kérjük most.
- Azt gondolom, hogy három sportember nevét kell elsőként megemlítenem, mert ők alapvetően meghatározták az életemet, a sport iránti elkötelezettségemet. Elsőként az ETO egykori kiváló labdarúgójának Cs. Kovács Lászlónak a nevét, aki a testnevelő tanárom volt az általános iskolában. Ő volt az, aki megkedveltette velem a sportot, amit később Róth Kálmán erősített meg, akivel már akkor együtt dolgozhattam, amikor 1994-95-ben először volt az ETO vezetőedzője. Vele gyakorlatilag együtt kezdtük el szervezni a Balázs kupát, ahol olyan tehetségek tűntek fel, mint Görbicz Anita, Pálinger Katalin vagy az Iváncsik testvérek Gergő és Tamás. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ez a húsz évig prosperáló program volt az első kézilabda „akadémia”. Nagyon sokat köszönhetek ifj. Kiss Szilárdnak is, akinek a hívására mentem a NEKA csapatába, ahol nyolc évig, tulajdonképpen a kezdetektől tevékenykedtem, hiszen akkor épült fel az új csarnok, a lakófalu.
Mindig a háttérben dolgozott, soha nem érezte ennek a hátrányát, az árnyoldalát?
- Gyerekként fociztam a Győri Dózsában, de már tizenhat évesen tornákat szerveztem, így olyan korán kerültem a szervezési munkába, hogy el is dőlt a sorsom. Viszont egyáltalán nem bánom, hogy ez így alakult, mert meggyőződésem, hogy a sportban mindenkinek megvan a saját fontos szerepe. Szervezhettem olyan tornákat, mint a CELL-kupa, ahol volt olyan év, amikor kétszáz csapat vett részt, huszonhat országból. Dolgozhattam az utánpótlás válogatottak mellett, érdekesek voltak az edzőtábor szervezések és örömmel jártam az országot, amikor a kiválasztás, a tehetségek felfedezés volt a feladatom. Az igaz, hogy a háttérben elkerüli az embert a fény, de sok olyan apró öröm éri, amely ezt kárpótolja. Sokszor pedig egy-egy nagy győzelemnél is felemelőbb érzés az, amikor bemutatkozik az NB I-ben vagy a válogatottban egy olyan játékos, akinek a sorsát én is egyengettem.
