-
- Nagyon büszke vagyok a papára és az édesapámra, hiszen kiváló sportolók voltak, akiktől én nagyon sokat tanultam - kezdte a bemutatkozást Somogyi Liza. - A saját személyes tapasztalataik alapján készítettek fel a sikerekre, a kudarcokra, arra, hogy soha ne adjam fel, mindig küzdjek a céljaimért. Mindenben segítenek nekem, és amikor csak tehetik a mérkőzéseimre is eljönnek, szurkolnak. Nekem sajnos nincsenek személyes emlékeim róluk, de a meccseket mindig együtt nézzük, sőt a sportolást én is a focival kezdtem. Az a játék azonban nem igazán tetszett, ezért gyorsan váltottam a kézilabdára. Az általános iskolában Zseli Magdolna tartott kézilabda edzéseket, amelyeket nagyon kedveltem. A szivacskézilabda tornákon pedig hamar felfigyeltek rám, tehát már tíz évesen az ETO igazolt játékosa lettem. A mi családunk érthetően nagyon erősen kötődik a győri klubhoz, így más opció akkor szóba sem kerülhetett.
- A nagypapa az egész pályafutását ott játszotta le, de az édesapád több klubban, sőt Koreában és Izraelben is futballozott. Te most miért vállalkoztál arra, hogy kettős igazolással Mosonmagyaróváron is pályára lépj?
- Elsősorban azért, hogy saját magamnak bizonyítsak, tiszta képet lássak arról, hogy hol is tartok a játékban. Győrben sokat tanultam, olyan kiváló edzőim voltak, mint Kántor Katalin, Kun Attila, Róth Kálmán, Pigniczki Krisztina, Ruskó Katalin és Tóth Lászlóné. Törés sem volt a pályafutásomban, hiszen szépen végig jártam a ranglétrát egészen az ifjúsági és a másodosztályú bajnokságban szereplő felnőtt csapatig, ahol együtt játszom többek között Farkas Johannával és Kürthy Laurával. Itt az MKC-ben azonban az élvonalat is megismerhetem, hiszen a az NB I-es csapattal edzhetek és a Liga-kupa sorozatban velük is játszhatok. Izgultam is az első foglalkozások előtt, de a mosonmagyaróvári kézilabdázók nagyon barátságosan fogadtak, az ETO-ból ismert társaim, Kellermann Dóra és Lancz Barbora pedig sokat segítenek. A benyomásaim pedig nagyon jók, mert fantasztikus hangulatúak az itteni mérkőzések. amelyeknek a számomra kicsit szokatlan sebességet fel kell vennem. Most fél évre jöttem és természetesen így tizennyolc évesen az az álmom, hogy a nevelő egyesületem játékosa legyek. Ehhez azonban először NB I-es szinten kell kézilabdáznom és ennek a célnak az elérésért el egy esetleges klubváltás tényét is el kell fogadnom, tehát örömmel vagyok Mosonmagyaróváron.
- Meglehetősen szoros lehet az időrended azzal, hogy két klubban is játszol és az iskolában is helyt kell állnod. Hogyan bírod ezt a terhelést?
- Valóban voltak olyan heteim, amikor három mérkőzésem is volt, a napi edzések mellett. A Bercsényi Miklós Szakgimnáziumban pedig az idén fogok érettségizni, tehát a tanulásra is figyelnem kell. Én azonban mindkét dologban szeretnék helyt állni, mert nagy terveim vannak. A kézilabdában szeretnék egy igazán jó szélső lenni, mert igaz az ifjúsági csapatban játszottam néha irányítót, de az igazi posztom a balszélső. A felsőoktatási tanulmányaimat levelező tagozaton szeretném végezni, mert elsősorban kézilabdával kívánok most foglalkozni. A későbbiekben pedig rehabilitációs trénerként vagy személyi edzőként szeretnék majd dolgozni, tehát hasonlóan ahhoz, ahogyan Holanek Zoltán Győrben. A családommal és a győri, valamint a mosonmagyaróvári kézilabda klubbal pedig mindent megbeszéltünk, egyeztettünk, én így bírom, sőt örülök is a kettős játéklehetőségnek. Nekem talán a pályán is az állóképesség és a küzdeni tudás a legnagyobb erényem, remélem, hogy ezek a tulajdonságok most is segíteni fognak.
