-
- Most pedig az MKC játékosa lettem és nagyon örülök ennek – kezdi a beszélgetést széles mosollyal Karol De Souza. Igazán jók az első benyomásaim, sőt talán még többet is kaptam itt eddig, mint amire számítottam. A társaim szimpatikusak és segítőkészek, amiben talán az is segít, hogy egy kicsit tudok magyarul beszélni velük. A klub részéről pedig nagyon szimpatikus, hogy mennyire odafigyel arra, hogy csapatot alkossunk, hiszen már három ezt segítő szabadidős programot is szervezett. Én pedig pontosan tudom, hogy ez legalább olyan fontos, mint az munka és az edzések.
Egy ilyen közvetlen és vidám játékosnak aligha lehet gondja a beilleszkedéssel, különösen úgy, hogy gyakorlata is van bőven ebben.
- Mi brazilok valóban kedveljük a vidámságot és én különösen szeretek beszélni és társaságban lenni. Már gyerekként is ilyen voltam és azért is küldött el sportolni az édesanyám, hogy levezessem a bennem lévő energiákat. Egy új helyen viszont mind ezek ellenére mindenkiben van egy kis tartás, egy kis izgulás, hiszen ez munka, amelyben teljesíteni kell. Ezért örülök annak, hogy itt egyrészt látom, hogy profi munka zajlik, de közben a társaság is jó és a szó jó értelmében „őrült”. Én ezt már megfigyeltem akkor is, amikor itt jártunk a váci csapattal és most pedig már az első edzést követő focinál is bebizonyosodott. Én ugyanis azt gondoltam, hogy majd focizunk egy kicsit, de hamar kiderült, hogy itt minden ilyen mérkőzés, világbajnoki döntő.
Nemrégen megjelent egy hosszú írás a sport napilapban rólad és Bárbara Arenhart – ról, amiben elmondtátok, hogy a váci csapat is jó közösség. Miért váltottál tehát most a nyáron?
- Én jól éreztem magam a váci csapatban és még egy évig tartó szerződésem is volt ott. Az elmúlt hónapokban azonban éreztem, hogy változtatnom kell, új impulzusokra, friss levegőre van szükségem. Meg is beszéltem Németh Andrással, akivel már a Hyponál is együtt dolgoztunk. Elfogadták a döntésemet, de a távozási szándékom bejelentése után már nagyon keveset játszottam. Ennek ellenére a Vác szép emlék marad, sok tehetséges fiatal játékos van ott és Bárbara stabilitást ad a számukra a kapuban. Vele nagyon jó barátnők vagyunk és öt évig játszottunk együtt különböző csapatokban. Viszont négy évig külön is szerepeltünk, mert mindig azt tartottuk az elsődlegesnek, hogy a legmegfelelőbb csapatban, egyénileg is fejlődjünk. Azt sem akarom eltitkolni, hogy a váci gárdában én jórészt védekező feladatokat kaptam és nem is volt gond ezzel, hiszen a kézilabda mérkőzéseket a védekezéssel lehet megnyerni. Én azonban támadni is tudok és szeretnék is, hiszen a váci időszakot megelőzően, minden csapatomban, támadásban és védekezésben is a pályán voltam.
A második fordulóban MKC – Vác bajnoki mérkőzés lesz az UFM Arénában, ahol te tulajdonképpen be fogsz mutatkozni tét mérkőzésen a mosonmagyaróvári gárdában…..
- Én ezt már alig várom és mindent meg fogok tenni az MKC sikerérét! Említettem, hogy a Vác jó csapat, amelyet szépen módszeresen építettek fel az évek alatt. Az MKC viszont újnak számít az élvonalban, de én már látom, hogy semmitől és senkitől sem kell félteni. Megfigyeltem és a számomra szimpatikus volt az is, amilyen stílusban, azaz nagyon harcosan játszott az MKC a tavalyi bajnokságban. Nagyon jó kézilabdázók alkotják a keretünket és kemény munkát is végzünk, aminek biztosan meg is lesz az eredménye. Nekem pedig tele lesz extra motivációval a Vác elleni találkozó és olyankor én nagyon hajtok. Az UFM Aréna szurkolóira pedig jól emlékszem, hiszen érződött, hogy imádják és fantasztikusan buzdították a csapatukat az MKC – Vác találkozón. Ilyen közönség előtt, abban a hangulatban, atmoszférában pedig igazi élmény lesz majd kézilabdázni.
Kilenc éve élsz távol Brazíliától és ez biztosan sok kérdést fogalmaz meg benned. Mit gondolsz erről az időszakról, a helyzetedről és a jövőről?
- Hiányzik a családom, hiszen évente csak egyszer tudok hazautazni hozzájuk. Az Európába igazolásomat viszont jó döntésnek tartom, hiszen itt jobb kézilabdázó lettem. Hálásan gondolok vissza az első edzőmre Edson Miola – ra, aki végül is rábeszélt, hogy a kosárlabda vagy a karate helyett inkább kézilabdázó legyek. Sajnálom viszont azt, hogy a világbajnoki címünk után sem lépett előre a brazil kézilabdázás és jelenleg is rengeteg, főleg anyagi jellegű problémával küzd. Huszonkilenc éves vagyok és ilyen korban már sok mindent át is értékel egy játékos. Fiatalon a címek, a kupák voltak a fontosak és büszke is vagyok arra, hogy világbajnoki és pánamerikai címeket szereztem a válogatottal, osztrák bajnokságot, kupát és KEK serleget nyertem a Hypoval. A sikerek persze most is fontosak, de ma már a mindennapok, a közösség, és a klub filozófiája is döntő tényező lett az én számomra.
