-
Igazán abban a néhány évben ismerte meg az ország Vura Józsefet, amikor a ’80-as évek ETO-jában bal oldali átlövőként ontotta a gólokat. Súlyos sérülése után edzőként sem volt sikertelen, de mára azt vallja, az a legnagyobb öröm, ha láthatja utánpótlás-játékosai kiteljesedését. Életének 65 évéből csak az első kilencet nem a kézilabda töltötte ki.
„Még nem játszottam az első osztályban, de már bekerültem az ifjúsági válogatottba. Az NB I-ben katonaként az akkor jó nevű Honvéd Szondi SE csapatában mutatkoztam be – mondja első sikereiről. – Több helyre hívtak a leszerelés után, de akkor még hű maradtam Dunaújvároshoz, majd 1982-ben elfogadtam Duck Zoltán szakosztályvezető és korábbi játékostársam, Deáki István invitálását és a Rába ETO játékosa lettem.”
És tegyük hozzá, gyorsan egyik kedvence a győri szurkolóknak. A korábban a kieséstől menekülő gárda Joósz Attila edzővel mind eredményesebben szerepelt.
„A korábbi egyéniségek, mint Pelikán, Samodai, Nyikus, Zuber, Kiss Zoli helyére jöttek a fiatalok, Kádár, Tóth Laci, Csicsay, Polgár »Kajla«, pályafutásom legszebb három évének egyikében a bronzéremig jutottunk. Tizenkilenc alkalommal magamra ölthettem a válogatott mezét olyan játékosok társaságában, mint Kovács Péter, Kenyeres, Marosi vagy a klubtárs Iváncsik, de az 1985-ben elszenvedett súlyos térdsérülésem megálljt parancsolt a további játéknak – folytatja életének újabb fontos szakaszával Vura József. – Súlyemelőknél előforduló térdkalács alatti szakadást szenvedtem. Az IHF-kupa-győztes csapatnak tartalékként még tagja lehettem, de lassan lemondhattam a fura Vura-gólokként emlegetett találataimról. Az egészben az volt a jó, hogy nem sok időm maradt szomorkodni, azonnal elkezdtem az edzői munkát.”
Az ETO ifjúsági csapatát edzette, majd helyettesítette a beteg Szaló Tibort, aztán másodedzőjeként még kétszer, Szaló Katarba távozásakor pedig vezetőedzőként harmadszor is bajnoki aranyat vehetett át.
„Szaló visszatérésekor újra másodedzőként dolgoztam, kipróbálhattam magam Ausztriában és Szlovákiában is, és noha még Hoffmann László is számított segítőként a munkámra, ekkor már megkezdődött a győri férfi kézilabda leépülésének folyamata – fűzi tovább a szót. – Először két hétre kellett beugranom a női együtteshez, amelyből azután hat, a mai menetelést mintegy megalapozó esztendő lett. Két bajnoki ezüst és két EHF-kupa-ezüst fémjelzi. Később két évet dolgoztam Vácon negyedik helyezéssel és kupabronzzal, majd másfelet a Cornexinél, velük is bekerültünk a legjobb négy közé.”
Ezt követően még egyszer elvállalta a győri férficsapat irányítását, aztán életének nehéz időszakát élte át, a munkanélküliség szele is megérintette, aztán onnan jött a kivezető út.
„Hét évvel ezelőtt kezdtem el Mosonmagyaróváron dolgozni – említi a helyét azóta megtaláló szakember. – Jelenleg is két korosztállyal, a tizenöt, illetve a tíz év alattiakkal foglalkozom. Az utánpótlásban fiú és lány vonalon is bajnoki címeket értem el. Külön jó érzéssel tölt el, hogy számos neveltem játszik az élvonalban.”
Forrás: Kisalföld - Mohay Gábor
