VENDÉGTOLL

A tavalyi szezon egyik szenzációja volt a Mosonmagyaróvár szereplése, a csapat többek között a Vácot vagy a Debrecent megelőzve lett harmadik az NB I-ben, így a mostani szezonban az EHL (Kézilabda Európa Liga) főtábláján szerepelhetnek. Az előző évad nehézségeiről, a magyar és az osztrák kézilabdakultúra különbségeiről, egy kézilabdás család mindennapjairól az együttes egyik vezéregyéniségét, az osztrák válogatott Kovács Patríciát kérdeztük.  

 
- Küzdelmes, ám remek szezonon van túl a csapat, ezek után biztosan jól esett a pihenés. Milyen érzésekkel fejezted be a mögöttünk hagyott idényt? 
- Elégedett lehetek a saját teljesítménnyel és a csapat produkciójával is. Hatalmas bravúrt hajtottunk végre, ez a harmadik hely valóságos szenzáció volt, a város egyetlen klubja sem ért el még hasonló sikert, semmilyen sportágban. Egy ilyen eredmény után persze a vakáció is sokkal kellemesebben telt. 
- Tulajdonképpen az egész évadra rányomta a bélyegét a koronavírus-járvány, rengeteg meccset halaszottak el, többen heteket, hónapokat hagytak ki egy-egy megbetegedés miatt. Ezt hogy élted meg belülről? 
- Rettenetesen furcsa volt az egész idény ritmusa, hiszen rögtön heti két mérkőzéssel indítottunk, majd nagyjából januárig egyáltalán nem tudtunk pályára lépni, hiszen minden ellenfelüknél voltak fertőzöttek. Ekkor gyakorlatilag új alapozásra volt szükség, nehéz volt újra formába hozni a játékosokat. A végén aztán ismét nagyon besűrűsödött a program, de szerencsére ebből jól tudtunk kijönni. Sajnos egyébként én is megfertőződtem, de nem voltak komolyabb tüneteim. Az erőnlétem viszont nagyon sokat romlott, két hetet voltam karanténban, de nagyjából olyan mértékű volt a visszaesés, mint egy egyhónapos sérülés esetében. Nyilván nem volt ideális ez a szezon, de engem személy szerint a tavaly tavaszi helyzet, mikor végül az egész bajnokságot lefújták, sokkal jobban megviselt. 

 
- Térjünk vissza a kezdetekhez, Ausztriában születtél, ott is nőttél fel, édesapád, Kovács Ferenc kitűnő edző. Nem volt más út, mint a kézilabda? 
- Nem volt ez ilyen egyértelmű. A szülővárosomban volt egy valóságos sportkomplexum, ahol mindenféle sportágat ki lehetett próbálni. Vívtam, cselgáncsoztam rövid ideig, az úszás mellett pedig egészen sokáig kitartottam, kézilabdázni is e mellett kezdtem el. Utóbbiban a kollektíva, a csapat ereje fogott meg, ez az, ami hiányzott nekem az úszásból, és ami miatt azt egy idő után már nem tudtam élvezni. 
- Hamar édesapád lett az edzőt, hogyan alakultak a kezdetek, mennyire volt nehéz elválasztani a családi életet a kézilabdacsarnokban történtektől? 
- 15 évesen kerültem apukámhoz, egészen a húszas éveim elejéig ő edzett. Rengeteget tanultam tőle, leginkább lövőtechnika, játékintelligencia terén. Megszámlálhatatlan mennyiségű órát videóztunk, nemcsak a saját teljesítményemet elemezve, hanem a világ folyamataira is figyelve: rengeteget analizáltuk például a norvégok lerohanását, azt, hogy mivel emelkednek ki ők a mezőnyből. Tény, nem volt mindig könnyű különválasztani a magánéletet és kézilabdát. Tudni kell, hogy apukám elég kemény edző, amit játékosként nem mindig szeret az ember, még akkor sem, ha tudja, a munkának meglesz az eredménye. Sokszor arra van szükség, hogy picit utálhasd ez edződ, nálunk viszont ez nyilván másképp nézett ki. Viták esetén anyukám segített rengeteget, mindig megpróbált békét teremteni közöttünk.  
- Máig mindennapos téma a családban a kézilabda, vagy azért már ritkábban kerül szóba? 
- Négy éve nem lakom otthon, így ha hazamegyek, nyilván kicsit már máshol van a fókusz. De tény, apukámmal máig rengeteg beszélünk a sportról, szeretem kikérni a véleményét egy-egy meccs után. 
  
- Mit hozol magaddal az osztrák látásmódból, mentalitásból? Néhány év magyarországi tartózkodás után talán már tisztábban látod, hogy melyik kultúrkör milyen nyomot hagyott benned.  
- Az osztrákoknál nagyon fontos, hogy a játékosok tanuljanak is a sport mellett. Számolnak azzal, hogy egy sportkarrier jó esetben másfél-két évtizedig tart. Ráadásul a kézilabda nem olyan, mint a foci, itt nincsenek akkora fizetések, melyekre később a civil életben is lehet alapozni. Magyarországon nincs jelen az a fajta tudatosság, itt sokszor nehézségekbe ütközik, aki tanulni akar, abba az irányba terelik a játékosokat, hogy ezzel csak karrierjük után foglalkozzanak.  
- Ausztriából először a Vácra igazoltál, majd innen jött Németország, a Metzingen csapata. Mi volt a két váltás fő oka?  
- A Hypo akkor indult hanyatlásnak, mikor én eljöttem, ott ez volt a fő szempont, Németország mellett pedig egyértelműen az iskola volt a legfőbb érv, így be tudtam fejezni az egyetemi tanulmányaimat. A Vácnál erre nem igazán lett volna lehetőség, Metzingenben viszont alkalmazkodtak az iskolához, volt, hogy edzést halasztottunk az egyetem miatt. Persze így is nehéz két év volt, de megérte a küzdelem.  
- 2020-ban választottad a Mosonmagyaróvárt. Rögtön látszott, hogy ennek a klubnak komoly ambíciói vannak? 
- Abszolút! Fontos az edző személye, Gyurka János szerintem egy kitűnő szakember, idén is rengeteget tanultam tőle. Emellett szimpatikus az, hogy a klubnál senki sem elégszik meg a bennmaradással, hanem igyekszünk minden szituációból kihozni a maximumot. Mindenki komoly ambícióval dolgozik a csapatnál.   
- Mi lehet a reális cél a szezonra nézve? Az együttes az Európa Liga főtábláján kezd, a bajnokságban pedig nem lesz egyszerű megtartani a dobogós pozíciót. 
- Nehéz erre válaszolni, hiszen néhány mérkőzés után még nem lehet véleményt alkotni egy csapat állapotáról. De azt gondolom, hogy ha ismét összejönne egy nemzetközi kupaszereplést érő hely, már boldogok lehetnénk. Meglátjuk, sok múlik például a szezonrajton, az előző évadot egy Debrecen elleni, egygólos sikerrel kezdtük, ki tudja, ha ott kikapunk ugyanilyen arányban, lehet az egész szezon máshogy alakult volna.  
- Végezetül térjünk rá a nemzeti csapatokra. Az osztrák válogatott, veled a soraiban kijutott a decemberi, spanyolországi világbajnokságra. Úgy tűnik, ismét pozitív folyamatok indultak el Ausztriában a női kézilabdázás terén. 
- Remélem, hogy így van. Üdvözlendő tendencia, hogy egyre több fiatal játékos megy külföldre, azt gondolom, ez lehet a helyes út, hiszen az osztrák bajnokság nem elég erős. Ha pedig ezek a játékosok tudnak más országokban egyénileg fejlődni, abból a válogatott is profitál majd. 
 
- Eszedbe jut még néha a magyar válogatottság?  
- Ma már egyre ritkábban. Sokáig persze rossz volt, hogy az osztrák válogatott sehova nem jutott ki, hiszen minden sportoló világversenyeken akar játszani.  De most már vannak sikerek, ráadásul válogatott szinten három évet kellene kihagynom, hogy magyar címeres mezben léphessek pályára. Azt mondanám tehát, nem valószínű, hogy valaha magyar válogatott leszek.